Kölcseyről, zsidókról és cigányokról

1823. január 22-én Kölcsey aláírásával megszületett nemzeti imánk, a Himnusz. E nap ma, csaknem két évszázad múltán a Magyar Kultúra Napja. A tény méltó elismerése lehetne Kölcsey művének és életművének, mégsem állíthatjuk, hogy januárban ilyenkor akár csak tízezrek is tisztelegnének főhajtással a magyar kultúrának, embermilliókról pedig távolról sem beszélhetünk. Pedig kellene egy nap, amikor minden magyar, akár tizenöt millióan, örökölt felekezettől és választott pártállástól függetlenül egymás mellé áll és ünnepel. Idegen érdek zúzta és teszi ma is tönkre ezt a lelki-gondolati egységet. Zivataros századok állnak mögöttünk, melyben - a Himnuszban veretes költői sorokba foglaltan - kétszáz évenként jöttek az új elnyomók, új honfoglalás szándékával. A magyarság utóbbi ezer évében mérföldkövekként sorakoznak a megpróbáltatások: volt itt tatárjárás, török dúlás, Habsburg rontás, és ami legalábbis Kölcsey korában vetette meg lábát: a zsidó rablás. Kölcsey természetesen nem érhette meg ennek mai kifejletét, ami századának imperializmusába, később a XX. századi kommunizmusba, majd az európai unió látszatdemokráciájába torkollott, melynek csúcsán ma a cionista euromaffia áll.

Kölcsey tisztán látta a gyökereket: "Az adózó nép szegénységének veszedelmesebb forrása nem lehet, mint a zsidók szemlátomást való szaporodása. Mely országban a zsidók megszaporodnak, az vagyoni végromlás szélén áll." De nem csak Kölcsey, kortársai közül Vörösmarty, Széchenyi, Kisfaludy Sándor is írtak a zsidókérdésről, melyben - Szerb Antal megfogalmazásában „a magyar élet egyik legnagyobb veszedelmét látták. De ... nem tartották a zsidóságot ellenséges vagy inferioris fajtának, csak gazdasági szempontból tartották veszedelmesnek. Ők ugyanis a zsidót csak egy formában ismerték: mint árendást, kocsmabérlő zsidót, aki a falusi népnek könnyű hitelt nyújt, s azután követeléseit az uraság segítségével irgalmatlanul behajtja, és így a parasztság sorsának egyik legfőbb csapása." E folyamat gondolati megerősítéséül álljon itt a nem magyar és nem költő, Henry Ford gyáriparos meglátása: „A zsidók mindig is az üzletet irányították. ... A filmipart az USA-ban és Kanadában 100%-ig ők irányítják, erkölcsileg és gazdaságilag, a közvélemény zsidó manipulálói." Ford bármilyen gazdag és sikeres is volt, nemcsak érzelmileg fordult dolgozói felé, de munkásvédő is volt, amint Kölcsey is a szegények pártfogója. Ford a lehető legmagasabb béreket fizette, igazi gazdasági reformer volt. Újságjában és könyvében, A nemzetközi zsidóban részletes elemzését adta korának gazdaságpolitikai rendszeréről, szociális érzéke alapján a marxizmust is idejétmúlttá nyilvánította... Kölcsey és Ford említése más okon is kerülhet egymás mellé: a legendás Ford autó, a T-modell tervezője (Galamb József) makói születésű magyar volt. Érdemes eljátszani a gondolattal, mit látnának ma az egykori tiszta tudatú Kölcsey és Ford. Századok múltán a technikai fejlődést lehet akár csodálni is, de ami a kultúrát (és a zsidóság dicstelen szerepét) illeti, azon ők is elborzadnának.

A magyar reformkorban és azóta is egymástól elválaszthatatlan az irodalom és politika. A mai kor - számunkra legfontosabb, ebben a formában elhallgatott - kérdése pedig a magyarság, zsidóság és cigányság sorsa. Ha a cigányságról alkotott vélemények nehezebben gyűjthetők is össze, tudvalévő, hogy Kölcsey pl. irtózott a cigányzenétől. Amit a Magyar Kultúra Napján viszont tényként kell megállapítani: sem a zsidóság, sem a cigányság kultúrája soha nem emelkedett a magyarnak fölébe. Sőt, joggal mondhatjuk, valójában nincs is sem cigány, sem zsidó kultúrtörténet-írás, abban a formában ahogy létezik magyar irodalom-, néprajz-, művészet- és zenetörténet. (Ennek bizonyítékai megtalálhatók e sorok írójának múlt évi Van-e zsidó művészet? és egy másik, Van-e napja a magyar kultúrának? című írásában, lásd www.drnagyattila.hu) Ez utóbbi a 2009-es január 22-dikére született, de a kérdésfelvetés változatlanul időszerű.

Kölcsey is óv azonban a múlton való merengéstől, lásd a Huszt sorait: „...Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort: Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!" Ezen gondolatok is a mindenkori jelenhez szólnak, amihez hozzátartozik: a kultúra csak tükör, igaz, kérlelhetetlenül pontos képet ad országról, városról, emberekről. Mégsem a kultúrát kell megváltoztatni, hanem az azt létrehozó, működtető és kiszolgáló körülményeket. Azaz politika nélkül nincs kultúra, és a 2010-es év első három hónapja ennek különös jelentőséget ad. Épp három hónapra következik majd április 11-e, ami (József Attila születése okán) a Költészet Napja. Ez évben pedig várhatóan egybeesik a magyarországi országgyűlési választásokkal. A köztereken már meg is jelentek a vörös, máshol narancs színű pártok sikereit jövendölő plakátok. A népbutítás megkezdődött, helyesebben a megkezdett út folytatódik. Az alakuló SZDSZ és MDF szövetség pedig újabb bizonyítéka, miféle demokráciát jelent mindkét párt nevében a demokrata jelző, amitől gyökerében nem különbözik a fiatal jelzővel illetett demokraták szövetsége sem. E folyamat megértéséhez pedig csak a KGB-nek a II. világháború utáni 45 pontját kell ismerni. Ebben az 5. pont: Meg kell gyorsítani az összes párt egy szervezetbe történő egyesítését, ügyelve arra, hogy minden kulcsszerep olyan embereknek jusson, akik a különleges osztályunk szolgálatában állnak. Így lett Magyarországon az egyetlen párt, az MSZMP tagja vagy a KGB bérence minden funkcionárius. Ugyanezen pontok 27-dikje szerint a bennszülött vezetés nyilvános fellépései lehetnek nemzeti és történelmi színezetűek, de azok nem vezethetnek a nemzet egységéhez.1989-ben a változás látszata mögött ugyanaz a háttérhatalom garázdálkodott. Az ekkor született rózsadombi paktum írja elő a volt kommunisták más pártokban való indítását a választásokon. (valamint az államvagyonnak az átmentését a volt kommunisták kezébe és minden zsidóellenes megnyilatkozás, megmozdulás és szervezkedés megtorlását, értsd gyűlölettörvény stb.) Ugyanitt szerepel a jobboldali pártok indulásának és szervezkedésének megakadályozása, amiből nyilvánvalóan következik, hogy a Fidesz sem lehet sem tisztán nemzeti, sem jobboldali párt. Valamennyi demokrata, fiatal, szabad és fórumba tömörült, azaz Fidesz, SzDSz és MDF tag, de a szociáldemokráciára hivatkozó kommunisták is ugyanazt a háttérhatalmat szolgálják, ami immár évszázados tapasztalat alapján a nemzetközi zsidóság érdeke.

Szűk egy hónap van január 22. és április 11., a Magyar Kultúra Napja és a Költészet Napja között. A Költészet Napja 1964 óta létezik (a szocialista kor terméke), a Magyar Kultúra Napja pedig épp 1989 óta. Mindkét gondolat lehet szép és jó, de az elmúlt rendszerben mégis megtörtént a kultúra erőltetett, szocialista irányú átalakítása. 1989ban pedig akkor született döntés a Magyar Kultúra Napjáról, amikor újult erővel, teljes liberalizmussal újabb kultúrarombolás kezdődött, ami napjainkig tart. Tehát ebben az olvasatban sem történt meg a rendszerváltás. Sátáni döntés, ha épp a Költészet Napján lehet majd hazaárulókat küldeni a Parlamentbe. Pedig az ünnepeket tartalommal is meg lehetne tölteni, ha pl. József Attila Hazám költeményét ültetnénk át a mai valóságba: Adj magyarságot a magyarnak, Hogy mi ne legyünk (német, orosz) zsidó gyarmat... E sorok pedig épp az április 11-i magyarországi választásokra illenek. Itt dől el, hogy valójában a magyar értékeket ünnepeljük-e, vagy József Attilát feledve, sem a KGB-t, sem a rózsadombi paktumot nem ismerve megy majd a nép szavazni. Ezen agymosásnak kívánom szellemi ellenszerét adni a következő hetekben, a további - nem előzmény nélküli írás - címe várhatóan ez lesz: Megmagyarázom. Köszönöm, ha megértik.