A debreceni Nagytemplom mögött jókora uniós tábla, a leigázás újabb szimbóluma hirdeti a város legújabb nagyberuházását, ami egyébként egy kétmilliárdos „fejlesztés" része. A címbeli nevezettek úgy lépnek elő főszereplővé, hogy a pénzosztásnál a város önkormányzata a kedvezményezett (szabad fordításban Kósa csapata kapja a pénzt) és a területen való építkezés pedig nem történhetne meg Bölcskei Gusztávnak, a Tiszántúli Református Egyházkerület jelenkori püspökének nyílt vagy hallgatólagos beleegyezése nélkül. Az uniós beruházási tábla egyébként a szokott módon kék-fehér, keresztben nemzetiszín szalaggal (utalva a nemzetinek nevezett Fejlesztési Ügynökségre), mellette az uniós csillagok társaságában az Új Magyarország Fejlesztési Terv felirat. Amikor az ország a milliárdos beruházások visszaéléseitől hangos (a debreceni vállalkozások sem különbek!), Kósa és Bölcskei látványosan lebukott a két forinton. Az építési tábla ugyanis félreérthetetlenül hirdeti: Az Európai Unió és a Magyar Állam által nyújtott támogatás összege: 197.974.812 forint. Itt (és máshol is) a hasonló táblák kínos pontossággal tüntetnek fel egy hazug összeget - amiről korábban is írtam Debrecen, a budapesti zsinagóga és a pécsi beruházások kapcsán - mivel Magyarországon már régóta nincsen kétforintos, ahogyan nincs fillér, de pengő sem közforgalomban. Nemcsak a két forint, de az egész támogatás számsora is becsapó, aminek hátterében rejtőzhetnek a legnagyobb visszaélések.

A kérdés úgy is feltehető, ki képviseli ma Magyarországon a demokráciát. (A „Létezhet-e demokrácia? kérdése most maradjon költői.) Valószínűleg minden elemző egyetért abban, hogy a nevükben húsz évvel ezelőtt „demokratikus" jelzővel bíró pártok már régen nem azonosak önmagukkal. Más volt a jelszó és más a tett a fiatal demokraták, a szabad demokraták és a Magyar Demokrata Fórum két évtizedes történetében. A fentiek egyre kevesebbet hivatkoznak Antall örökségére, pedig még Orbán is nyíltan vallotta magát szellemi utódjának. Nemcsak nem idézik, de úgy lépnek túl rajta, hogy közben a módszerváltás korának kritikáját is mellőzik, arról álságosan hallgatnak. Közülük az egyetlen, az egykori MDF-ből kivált Csurka beszél nyíltan „antall-i" hazaárulásról, miközben megalapította a MIÉP-et, a Magyar Igazság és Élet Pártját. E párt nevében egyedüliként szólhatna az igazságról, de éppen működésében áll legtávolabb ettől.

Itt az idő... Nemsokára eldől, hogy e tőmondattal, az óriásplakátok fideszes reklámjával hány millió honfitársunkat lehet - ismét, előkészítetten, folyamatosan - becsapni. Itt az idő, harsogta egykor Petőfi, de ő folytatta is: „most vagy soha! Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok!" Petőfi szókimondó, Orbán azonban fondorlatos. Itt az idő, de mire? Sugallat természetesen van: itt az idő a változásra, de nem a változtatásra, hanem a további túlélésre. A leglelkesebb hívek is belátják, ma nincs forradalmi helyzet. A hangzatos jelszavaktól igazi változás alig várható. A semmitmondóan egyszerű tőmondat azonban sokak becsapására alkalmas, bárki utánagondolhatja azt, ami számára fontos, „elmegyünk szavazni, mert itt az idő, hogy..." A tartalom azonban elmarad, mert a plakátok hátterében feltűnő jelszavak (biztonság, remény, változás...) éppoly üresek, mint 2002-ben az MSZP-s hármas jelszó: Létbiztonság, jogbiztonság, közbiztonság. De ezzel is nyerni lehetett, amikor alulmaradt a fidesz, bármennyire hirdette, hogy „Hiszünk a szeretet és az összefogás erejében". Most a fideszen lehet a sor, hogy lét-, jog- és közbiztonságot ígérjen, egymillió munkahelyet, tíz év alatt, persze, csak akkor, ha tíz évre választják őket...

Sok mindent szeretnék megmagyarázni, amit másként látok. Sőt, azt is állíthatom, hogy szinte minden másképpen van, mint ahogyan a mai hírforrások tálalják. Az íráscím ötlete pedig onnan származik, hogy nemrég megjelent egy vaskos, tudományos könyv, melynek címe: Az Alkotmány kommentárja. Magyarra fordítva, ismert jogászok, még ismertebb közjogi méltóságok megmagyarázzák az Alkotmányt. A kötetet Jakab András szerkesztette, a bemutatón az írást méltatta Sólyom László köztársasági elnök, Paczolay Péter, az Alkotmánybíróság elnöke és Baka András, a Legfelsőbb Bíróság elnöke. Ők magyarázzák - „a bizonyítványt", én pedig elmondom azt, hogy mi a magyarázat magyarázata. Az a tény, hogy a jelenlegi alkotmányt a legfőbb közjogi méltóságok méltatják, egyúttal azt jelenti, hogy a benne foglalt jogrend szent és sérthetetlen. Megdönthetetlen, mint a szocializmusban a szocialista alkotmány. Erről azért kell szólni, mert ma szinte valamennyi politikai mozgolódás zászlajára tűzi az alkotmánnyal való foglalkozást. A jelenleg hatályos magyar alkotmány megváltoztatására elméletileg három lehetőség van: 1. a meglévő alkotmány alakítgatása (toldozás-foltozás), 2. a Szent Korona visszahelyezése ősi rangjába, 3. új alkotmány készítése. A fentiek ismeretében, bármilyen kívánatos lenne, de az utóbbi két pont megvalósítása utópia. A hatalom jól megfér a jelenlegi Alkotmánnyal, ugyanúgy, mint az Európai Unióéval. Ez pedig annak bizonyítéka, hogy a „jogfejlődés" folytonos az 1936-os szovjet, az ennek mintájára készült magyar, majd az uniós törvénykezési sorban.

Megnyílt Debrecenben az Óbester szálloda, a történelmi belváros Péterfia utcájában. Ez utóbbi már csak nevében hordozza a történelmet, házai folyamatosan esnek áldozatul a mindent elsöprő bontási-építési láznak, ami egyetlen szóval leginkább befektetési láznak nevezhető. A földszintes (egykor cívis) házak közé ékelődött be az Óbester, ami stílusában (stílustalanságában) semmilyen debreceni jelleggel nem bír.

A szállodaavatás híre bejárta a hazai sajtót, a hírek - mint mindig - csak arról a kisebbfajta botrányról szóltak, hogyan kerülhet Kósa Lajos egészalakos lovas portréja az előcsarnok falára. Ez az esemény sem egyedi, nemrég a MODEM (a helyi modern „múzeum") is bemutatott egy szoborfejet a polgármesterről, ami egyébként szerencsés környezetben, egy Sztálin szobor társaságában volt. Minden csoda három napig tart, napirendre is tértek fölötte, hiszen mindkettő csak reklám volt, vitte a hírét a MODEM-nek, az újabb festmény pedig hírverés a szállodának.

1823. január 22-én Kölcsey aláírásával megszületett nemzeti imánk, a Himnusz. E nap ma, csaknem két évszázad múltán a Magyar Kultúra Napja. A tény méltó elismerése lehetne Kölcsey művének és életművének, mégsem állíthatjuk, hogy januárban ilyenkor akár csak tízezrek is tisztelegnének főhajtással a magyar kultúrának, embermilliókról pedig távolról sem beszélhetünk. Pedig kellene egy nap, amikor minden magyar, akár tizenöt millióan, örökölt felekezettől és választott pártállástól függetlenül egymás mellé áll és ünnepel. Idegen érdek zúzta és teszi ma is tönkre ezt a lelki-gondolati egységet. Zivataros századok állnak mögöttünk, melyben - a Himnuszban veretes költői sorokba foglaltan - kétszáz évenként jöttek az új elnyomók, új honfoglalás szándékával. A magyarság utóbbi ezer évében mérföldkövekként sorakoznak a megpróbáltatások: volt itt tatárjárás, török dúlás, Habsburg rontás, és ami legalábbis Kölcsey korában vetette meg lábát: a zsidó rablás. Kölcsey természetesen nem érhette meg ennek mai kifejletét, ami századának imperializmusába, később a XX. századi kommunizmusba, majd az európai unió látszatdemokráciájába torkollott, melynek csúcsán ma a cionista euromaffia áll.

Látványosra tervezett, valójában szerencsétlenre sikerült, kulturális érték nélküli avatóprogrammal nyílt meg a 2010-es év Európa Kulturális Fővárosának (EKF) pécsi programsorozata. A január eleji szabadtéri megnyitóra az időjárás még a mediterrán Pécsett is esős, havas napokat, Nyugat Európában egyenesen hóviharokat hozott. Ez önmagában sem kedvezhet a szabadtéri zenés-táncos programnak, még így is a helyiek szerencséje, hogy az egyáltalán megtartható volt.

A címből megsejthető, hogy A varázsfuvoláról lesz szó, ezúttal újabb értelmezésben. Mozart remekművét 2009 Karácsonyán mutatta be ismét a Magyar Állami Operaház társulata, új helyszínen, a Vígszínház épületében. A legnagyobb újdonság azonban mégis az a rendezés, amire a varázstalan jelző utal: a klasszikusan tökéletes zene, a parádés szereposztás(ok) mellett a két évszázada született opera XXI. századi környezetbe került. Ezzel a ténnyel elvesztette azt a varázsát, ami eddig minden rendező fantáziáját megmozgatta, mivel az opera eredendően mesés környezetben játszódik. Budapesten azonban megtörtént A varázsfuvola detronizálása, dekonstrukciója, akkor is, ha Marton László rendezői alkotását csúcsteljesítményként tartja majd számon a krónika. A klasszikus operák modern környezetbe helyezése közismert, azonban többnyire mesterkéltre sikerül, és a legfontosabb, hogy általában nem szolgál sem a mű, sem a műfaj népszerűsítésére.

Nem minden zsidót lehet egy kalap alá vonni, akár dicsőítésükről, akár viselt dolgaikról, nevezetesen hazugságaikról legyen szó. Már származásuk, a történelemben játszott többnyire dicstelen szerepük alapján is két főcsoportba oszthatók, ennek elemzése azonban más írás tárgya lesz. A mondottakból következik, hogy a zsidóság jogos elítélése csak azok egyes csoportjaira vonatkozik, akiket megkülönböztetésül nevezzünk csak Q-zsidóknak. A kifejezés és bővebb magyarázata a 2009-es év elején írott cikkemből származik, melynek címe a Q-zsidók aknamunkája volt. Ezen évzáró írás témája pedig ennek a többnyire titkos háttérmunkának a további bizonyítékai évkezdettől évzárásig, Obama beiktatásától a napokban átvett Nobel békedíjáig. Ugyanennek az aknamunkának további hazai csúcsai: Kertész Imre bevonulása a Magyar Tudományos Akadémiára, majd pedig Elie Wiesel még látványosabb megdicsőítése a magyar Parlamentben.