Nevezhető-e demokráciának, ha az állampolgár szabadon, önként és dalolva megválasztja tulajdon hóhérait? A kérdés maradjon költői. Aki számára világos, hogy Magyarország az uniós csatlakozás vesztese, belegondolhat abba is, hogy ez valójában csak finomított megfogalmazás. Magyarország az unióban halálra van ítélve, így a közelgő június 7-én nem európai parlamenti képviselő-, hanem hóhérválasztás lesz. Rossz ügyet szolgál, aki ezt választásnak hiszi, és rossz ügyet az, aki elvállalja, igaz, kétmilliós lesz a havi járandósága. Az abszurd közállapotokra nemrég volt másik példa, amikor „miniszterelnök kerestetett", azaz alig lehetett találni valakit arra a posztra, ami a korábbi magyar történelemben dicsőség is volt. Igaz, sokan életükkel fizettek érte. A mai világban mégis vannak vállalkozók, akik a kétmilliós jövedelemért akár e hóhérszerepre is vállalkoznak.

Európától szeretettel - ezzel a címmel jelent meg az a kiadvány, ami többek között a debreceni 2-es villamos (és a miskolci „zöld nyíl") sokmilliárdos fejlesztési terveiről tudósít. A címlapon emellett nemzetiszín szalag, a közismerten bárgyú „Benned van az Új Magyarország fejlesztési terv", és egy eddig ismeretlen KIKSZ Zrt. logója társaságában. A hazugságok világához szokott ember is megbotránkozhat az „Európától szeretettel" érkező euromilliárdokról szóló hírre, mivel itt távolról sem jótékonyságról van szó, nem segélyről, hanem a legújabb beetetésről. Más megfogalmazásban: a magyar befizetések, saját pénz visszaforgatásáról, ami már számos esetben bizonyítottan magánzsebbe, vagy magánvállalatok vagyonába vándorolt. Csak Hófehérke meséjét kell ismerni ahhoz a felismeréshez, hogy nyájasan beetetni mérgezett almával is lehet. A szép, piros almát most a tetszetős küllemű, eurozászlós, drágán nyomott prospektus helyettesíti.

A hazugságnak nincsen foka, gondolhatnánk. Mégsem állja meg a helyét, hogy ami nem igaz, az mind egyformán hazug, és a hazug ember egyike sem különbözik a másikától. Valójában más a gyermeki hazugság és az érett ember előre kitervelt, sokszor aljas okfejtése vagy pókerarcú hallgatása. Ez utóbbit módszeresen alkalmazva politikának is nevezik.

Budapest 2009 márciusában nem tudott ünnepelni, s erre nem az esős idő ad magyarázatot. A halálba táncoltatott országban a központi, múzeumkerti ünnepségre leginkább az eltáncoltatott március megjelölés illik, mert nem akadt szónok, aki méltón és emlékezetesen, a mához szólóan tudta volna felidézni a 161 évvel ezelőtt történteket. Nem az első eset, hogy táncban kell elbeszélni egy forradalmat, s bár lehet ennek is művészi értéke, de az élő szót semmi nem pótolhatja a magyarság márciusi vagy akár októberi ünnepén. Ahol pedig beszéd volt, azt a politika vezérelte, és a hivatalos közvetítésekben elhangzott szónoklatok nem érték el azt a színvonalat, amelyet bármely tisztán látó történelemtanártól elvárhatunk. A hivatalos rendezvények kritikája már meg is jelent az ellenzékinek mondott médiában, és a jobboldali csoportosulások is megkapták az elemzést a másik politikai oldalról, sajnálatos módon mindkettő igaz. A főváros „ünnepén" Deszky beszéde nem volt mentes gyűlöletkeltéstől, az alkalmon csak maga a város népe nem volt jelen, Gyurcsány zárt körben mondott szavai pedig nem először bizonyultak szánalmasnak és nevetségesnek. A jól tervezetten szétszórt jobboldali rendezvények közül azért kell kiemelni a tömegeket leginkább megmozgató Jobbikét, mert itt jött leplezetlenül elő, hogy magát a nemzeti ünnepet is egy nemzetellenes érdek, ízléstelenül az uniós kampány szolgálatába állította.

Van-e okunk ünnepelni márciusban? - tettem fel a kérdést néhány éve, s a helyzet azóta is változatlan. Bár emlékezni kell, de ünnepelni csak szabad országban lehet, s Magyarország ma nem szabad. Nem lehet szabad az az ország, melynek pénztárcáját más országban kezelik (időszerű részletek a napilapokban), gázcsapjait határain túl zárhatják el, vizeit a környező országokból mérgezhetik, és a politikai döntések sora Trianon óta idegenben születik. Lehet újrafogalmazni az 1848-as 12 pontot, ma is időszerű, de a legszebb s legszentebb elgondolásoknak sincs haszna, ha nem lehet megvalósítani. Mégis egy ilyen következik most, amikor az unióellenes erők Európa szerte hallatják hangjukat, Magyarország azonban ebben is néma, elnémították. Pedig ma kettőzött erővel, két irányban is zajlanak olyan események, melyeknek hátteréről kevés szó esik. Ez pedig az idei nyárelőre tervezett európai parlamenti választás, a másik pedig az az összefogás, ami a „mi érdekünkben" zajlik, immár leplezetlen nagykoalícióban, a magyar felkészülés a 2011-ben esedékes soros európai elnökségre.

A közelmúlt médiája hangsúlyozottan hangos a feltáratlan gyilkosságokról szóló tudósításoktól. A hírül adott esetek valóban igénylik a nyilvánosságot, az elemzés nem ezekről akarja elvonni a figyelmet, hanem gondolatébresztő a tudósításokban megjelenőkkel egyenrangúan fontos, elhallgatott gyilkosságokról. A mai bűnesetek sorsa legalább három fő csoportba osztható: a média kiemelten felkarolja (különösképp, ha politikai színezetet kaphat, lásd kisebbségi ügyek), vannak kiderített, de mégis büntetlen ügyek, és a harmadik, valószínűleg legveszélyesebb, az elhallgatott, elhallgattatott esetek.

A címbeli fogalmak önmagukban is az ország pontos tükrét adják, ha az egyik beteg, ez illik a másikra is. Ha az egyik korrupt, a másik sem lehet különb. Együttes tárgyalásukat azok a példák indokolják, melyek az egészségügy jogvesztéséről és az igazságszolgáltatás betegségeiről szólnak.

A média kettős hallgatása - ez is lehetett volna a címe annak a tudósításnak, amely a 2009. január 30-án itthon történtekről szólt. A napi politika túláradó zajában feltűnő hallgatás volt egyrészt arról a többezres demonstrációról, amelyen a résztvevők az Alkotmánybíróság előtt a magyar nemzeti javak elherdálása ellen tiltakoztak. Ami pedig e napon szintén Budán, a Magyar Tudományos Akadémia várbeli intézményében történt, arról nemcsak a televíziós csatornákon, de még az internetes honlapokon sem számoltak be. A cigányság-rendőrség-kormányzat csatazajában pedig a leglényegesebb esemény éppen itt, az Országház utca 30-ban történt, ahol egész napot betöltő konferencia zajlott Magyarországnak a 2011-ben várható európai uniós elnökségre való felkészüléséről. E konferencia egyébként mintaértékű volt - a hazaárulásban.

A címbeli kérdés hosszabban is feltehető: Van-e egyetlen olyan nap a mai magyar valóságban, amely értékén kezeli kultúránkat? Ennek megválaszolásához nem elegendő a haldokló Magyar Kultúra napját felemlegetni, de érdemes néhány hazai és az összehasonlítás kedvéért nemzetközi példát is idézni. Gondolatébresztőnek mindjárt Debrecen szolgál, ahol a híres Kollégiumban egykor Kölcsey is tanult. 2009. január 22-én, a Himnusz születésének emléknapján Debrecenben a Kölcsey Központban holokauszt kiállítás van. A jelenkor Magyarországát ismerve ez nem meglepő, az utóbbi években országszerte is meghaladta a holokauszt megemlékezések, kiállítások, siratások és méltatások száma a Kölcsey Himnuszával foglalkozó alkalmak számát. E számbeli összehasonlítás minden egyéb eszmefuttatásnál meggyőzőbb.