A hazugságvár természetesen Kósa-vára, Debrecen, ahol minden történetnek legalább két olvasata van. A sikerlista csak az egyik, a másik oldalon viszont kritika sem jelenhet meg. Pedig érdemes jobban szemügyre venni az Óbester csaknem 25 négyzetméteres festményét. Hortobágyi életkép, napkeltétől napestig, látomás egy elképzelt huszártalálkozóról (amire 2010-ben sor is kerülhet). Szereplői azonban sem nem valódi huszárok, még csak nem is hagyományápoló szervezetek délceg lovagjai, hanem a város elöljárósága, illetve annak is csak az üzleti érdekből összekovácsolt fele. Ahogy mondani szokás, rajta van mindenki, aki kell a beruházásokhoz (vagyonfejlesztésekhez), a végtermék azonban távolról sem rembrandti alkotás, csak amolyan neoszocreál. A képen Kósa alatt alpolgármester, főépítész, ügyvéd, vendéglősök, a szállodatulajdonos maga is nemzetiszín szalagos lovon ül, a takaró koronás címere mellett jelentőségteljesen díszlik monogramja: BJ. Az üzletbarát-kör, de az ebből kisemmizettek is sűrűn látogatják a festményt, gondosan elemezve, kiket ismernek fel, és kiket hiányolnak a képről. Természetesen minden igényt még ekkora képen sem lehet kielégíteni. A „mindenki önmagára kíváncsi" szemlélet mellett kevesen veszik észre, hogy a kép közepén a magyar nemzetiszín zászló félreérthetetlenül a földön fekszik, a porban van, a lovak lábainál. Gondolhatnánk, így illett a kompozícióba, a „művész" azonban útbaigazít: a zászlóval az anyaföldet fedtük le...

A látványkavalkádban kevesen méltatják a bejáratnál lévő táblát: Elegáns szálloda Debrecen szívében, épült az Új Magyarország Fejlesztési terv keretében, az Európai Unió és a Magyar Állam támogatásával. Az összértéket azonban kínosan pontosan tüntetik fel: 211.179.721 Ft. Ez egyszerűbben szólva, 211 millió, és a végén ott van még 721 forint is. Aki a plakátot készítette, vagy a támogatást osztotta még azt sem tudja, hogy Magyarországon már régóta nincs 1 forint. A kínosan kiszámolt 721 forintos látszatpontosság áll szemben az (itt és máshol) ellopott, számolatlan milliárdokkal, amit nem festenek a plakátokra. De ennél fontosabb: az állam pénze is a miénk, az unióé is, a kizsákmányolt magyar emberi munka fillérjei uniós milliók formájában térnek vissza, ezúttal kevesek magánzsebeibe. Így szolgálják a pályázatok és közbeszerzések a magánérdekeket. Az Óbester Hotel nem a város dicsősége, haszna sem a városé. A bűnszövetkezet nem veszi észre, hogy e beruházással önmaga elé tartott tükröt. Ami a stílust illeti: giccs a köbön, ahol az előcsarnokban az aranyozott kanapé cigányosan cifra, s minden zsidó praktikával teremtődött az egykor színmagyar, puritanizmust hirdető alföldi városban. E jelzőket is úgy kellene szabadon használnunk, mint franciának nevezni a (Debrecenben nem látható) eleganciát vagy éppen az angol humort. Csak ezen nem tudunk nevetni.