Püspök úrnak két temetési menete is volt. Az egyik pl. Zuglóban kezdődött, ahol református lelkészek csoportja szállt autóbuszra, félreérthetetlen jelzésként, hogy útjuk a temetés szombatján csak a Nemzeti Sírkertbe vezethet. A 24-es villamost már nemcsak ők, de gyászolók újabb csoportjai töltötték meg, virággal, koszorúval igyekezve a temető bejárathoz. Itt sorrá formálódva, a sírkert főútjait zsúfolásig szegélyező kocsisor között vonultak a ravatalhoz. Jelképesen ugyanígy gyülekezett, majd folyt és forrt egybe a határon inneni és túli magyarság sok-sok képviselője. A másik, ebben a formában soha nem látott menet pedig a csaknem három órás szertartással a sírhoz vezetett. Ennek elején a történelmi zászlók vonultak, majd palástos lelkészek, a család és a gyászolók olyan véget nem érő sora, amely a kitöltötte a ravatalozótól a sírig vezető utat.
Egy temetés nem a külsőségekben szép. A szépség, mint emberekben is a belsőben, a tartalomban rejlik. A koszorúk csak a külső övezetbe tartozhattak, bentebb és magasan a történelmi zászlóvivők képeztek sorfalat. Legbelül pedig az emberekben az a láthatatlan, végtelen együttérzés, ami kimondhatatlan, megismételhetetlen és legfőképp őszinte volt. Egy test és lélek volt az egész gyülekezet, ahol még hangosan – nem gépből és nem gépiesen - zengtek a himnuszok, zsoltárok, a vers és próza egyaránt. Hegedűs Loránt volt az utolsó, nagy hitvalló püspök, aki a trianoni Magyarországon született, 56-ot megélő és átélő, meghurcoltatásokat szenvedő, egy rendszerváltásban reménykedő, azt jó szándékkal megharcoló, szolgáló, de nem kiszolgáló, soha meg nem törő püspök. Újabb (mai) nevek említése nélkül sajnálattal kell megállapítani: ma hasonló rangban nincs, de nem is volt párja. Joggal kérdezhetnők, hol vannak, hol állnak ma Mindszenthy József, Ravasz László vagy Ordas Lajos utódai, van-e megkezdett munkájuknak, eszmeiségüknek folytatója. Hegedűs Loránt maradt meg egyedül, utolsónak, Ravasz László öröksége szolgálójának. Mint a szertartást végző Szatmárnémeti lelkésze is mondotta: Félreérti szavamat, aki a búcsúztatóból bárki földi ember dicséretét olvasta volna ki. Szolgálatról volt szó, melynek munkása volt Hegedűs Loránt, szolgálója a hitnek, egyházának, családjának és minden evilági jobbító szándéknak is. A további temetési beszédekben pedig a tények beszéltek, mondhatnánk dübörögtek – ha e szó nem lenne elcsépelt a mai politikai szóhasználatban. E sorok írója is hozzáteszi a maga tapasztalatát: egy generációval fiatalabbként nem nekem kellett keresnem ismeretségét, ha szabad mondani barátságát: ő tette ezt meg a fiatalabb irányába. Így erősített meg sokakat igazságérzetükben, saját kortársainak körén túl még életében az utána következő három generációban is.
A temetés végén feketéllett a temető. Sokan a Kossuth Mauzóleumhoz mentek, hogy felülről lássák, amit hinni sem mertek, egységben a nemzet. Három órás temetés, három órás nemzeti egység. Ami temetésnek hosszú (de kegyeletteljes), az nemzeti egységnek rövid volt, de megvalósult. Gondolati egység a beszédekben, a szertartásban, szóban és tettben, testben és lélekben. Egy gondolat, egy akarat. Hegedűs püspök örült volna ennek látásán, de Petőfivel:szólt volna, addig nincs megállás… E nagy nemzeti temetés történelmi időben történt, Vörösmartyéhoz volt hasonlatos méretében és lelkiségében egyaránt. 1855-ben a szabadságától megfosztott nemzet némán tüntetett Vörösmarty ravatalánál. Másfél évszázad múltán most egy más módon megalázott, kifosztott nemzet méltósággal búcsúzott nagy halottjától. Sorsszerűség, hogy Hegedűs Loránt, református püspök temetésének hetében jelentette be lemondását Benedek pápa és röppent fel Erdő Péter neve is (méltatlanul, erről máskor és máshol már esett szó) akár a pápai trón várományosaként. Hegedűs Loránt lehetett volna akár egy „református pápa” is, ilyen intézmény azonban nincs. A reformáció ereje (és Hegedűs tanítása) nem egy pápai intézményben van, legfőképp nem egy ilyen szervezet világhatalmi vagy pénzügyi gazdagságában, hanem lelkiségében, a sokközpontúságban, a sok áldozatos, nagyszerű és nagy tudású szolga munkálkodásában. Ebben volt Püspök úr mindenkit megelőzve egyedi a legnagyobb egyházi, tudományos és művészeti gondolkodók között, beleértve a leghíresebb európaiakat is.
A temetés szombatján az idő is a magyarsággal volt. A későtéli lemenő nap fényében lengtek a történelmi zászlók, Vörösmarty óta nem volt ilyen egységesen együtt érző és némán tüntető tömeg a sírkert falain belül. Abban a temetőben, ahol a menetnek ötágú csillagos sírok között kellett haladni, ezúttal Szabó Dezső sírja mellé. Ez is a történelem tükre, ide temették a világháború idején elhunyt Szabó Dezsőt, majd Kossuth mauzóleuma köré rendezte a szocialista politika az általa erre érdemesítetteket. A főváros Hegedűs Loránt nyughelyét időközben díszsírhellyé nyilvánította. Egy díszsírhely azonban nem a határozattól lesz az, hanem az ott nyugvótól. Legyen és maradjon ez minden együtt gondolkodó magyar zarándokhelye! E temető sarokpontjain nyugszik Arany János, a Petőfi család, Hegedűs püspök Adyja és József Attilája, Németh László és vele átellenben, a Kossuth Mauzóleumon túl Szabó Dezső mellett immár Hegedűs Loránt is. Amint a Farkasréti temetőben is Sinka István szomszédságában a Püski házaspár. Az élet és halál egymás mellé rendezi azokat, kik erre így méltók.
Dr. Nagy Attila
orvos, közíró